Évek óta szisztematikusan kávézom. A koffein testi szükségletem, amiről olyan történések tanúskodnak, mint pl. metrón elalvás (közlekedési zónákra osztott városokban különösen előnyös), gimnáziumban az arc nap mint nap pulóvermintásra szundítása (az akkori legjobb barátnőm szerint én tényleg csak melegedni jártam oda, erre azért rácáfolhatott, hogy annyira nem volt ott meleg), éjjel hazafelé kocsiban piros lámpánál elalvás, ha én vezetek, vagy amikor a taxis kelt fel, hogy megérkeztünk, ha nem én. Mindezen segít, ha rendszeres időközönként magamhoz ragadhatok egy, a napszak és aznapi ételbevitelem függvényében kávés csészét vagy bögrét, melynek tartalmát igény szerinti tempóban letöltögethetem a torkomon. Ebből lett valahogy nagyon sok kávéfőző otthon, és kávézók tekintetében több nagyváros olyan szintű helyismerete, hogy még én is meglepem magam. Társas kapcsolataimra a koffeinfüggőség több módon is hatott, ajándékozós alkalmakkor nagy a kávés egységek találati aránya, miközben egyre több finom utalás jön a barátnőim részéről, hogy találjak más fórumot az erről való beszédre. A varsói Joanna, akit végigvonszoltam fél Barcelonán, az ideális kávét keresve (a barcelonai kávéról kell majd egy külön bejegyzés, lesz is), kávésnaplót (ilyen szép kis füzet, amibe lehet írni, milyen kávékat ittam) küldött Berlinből, Eszter pedig az utóbbi időben mind több kávés monológomat zárja rövidre azzal, hogy írjak inkább blogot a kávéról, ő ugyan nem szereti, de engem olvasni igen (ilyen diplomatikus, pszichológus, tudja, hogy kell motiválni).

Szisztematikusan kávézom, de szisztematikusan nem értek a kávéhoz. Borzasztóan érdekel, olvasok róla, amennyit tudok, és minél többet tájékozódom, annál inkább jövök rá, hogy ez valóban egy külön szakma, a very nice one. „Kéne barista tanfolyamra járni, majd nyitni egy kávézót”, de igazából nekem van munkám, amit szeretek, még ha több is, mint amennyit ép ésszel kibírnék, kávé nélkül meg semmiképp, és kellemes állapot ez a félig-tudás, infó-csipegetés, belekotyogás. Ami profi szemmel bolond beszédnek tűnik, van abban valójában rendszer, az én igényeim kreálta. Tudom, hogy mit szeretek, de érdekelnek az új dolgok is, szeretem, ha magyaráznak, még ha egy részét el is felejtem, ugyanakkor sokszor jön az „aha-élmény” is, amikor rájövök, akkor ezt vagy azt azért szeretem, vagy épp nem szeretem. Szeretem, hogy aki nálam alszik és ébred, a kezébe nyomom reggel a kávét, többnyire lelkesen kérdezi, miből van és hogy csináltam. A lelkesedéshez biztos kell, hogy ők sem értenek hozzá, többnyire legalábbis, de azt is be kell látni, az otthoni kávé egy másik kategória. Szeretem tudni, ki hogy szereti, igyekszem megjegyezni. Szeretem, ha van kedvenc helyem. Sok városban éltem, és az a város nem igazi otthon, ahol nincs kedvenc kávézóm, ahol megismer a barista. Stuttgart, New York, Belgrád vezet, Frankfurt elég rosszul áll (még ha az ottani irodám volt is a best office ever), Zágráb 5 év félig ott élés és az azt követő két évben rendszeres látogatás után most jön föl, nagyon mélyről. Hogy melyik miért, nyilván lesz majd bejegyzés, kedves nézőink, maradjanak velünk.