Közben poszt-karácsonyi lett, de azért íme.

Olyan helyekről, ahol rossz a kávé, nem nagyon írok, mert minek, és mert rossz kávés helyekkel Dunát lehet rekeszteni, Bécstől idáig. A flancos és drága éttermek kávérepertoárjáról néha bosszúfantáziálok egy bejegyzést, de hogy rossz a kávé a sarki presszóban, az nem infó. Viszont az van, hogy szerintem megtaláltam Budapest legjobb fej kávézótulajdonosát, aki miatt még én is azt mondom, hogy érdemes ellátogatni a Sierra Kávézóba, Székely Mihály utca 4-6. Közben látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, nemrég tette fel a We Love Budapest is a lelkendező bejegyzést: ráadásul szerintük a kávé is jó. Nem jó, de nem baj. Véletlenül jártam arra, eleve egy olyan nap volt, amikor rám nem jellemző dolgokat csináltam munkaidőben: pl. fotóztak egy cikkhez egy újságban, azaz összevissza pózoltatott egy egyébként, mint kiderült, maratonfutó fotós az Oktogon környékén, az emberek meg hülyének néztek. Utána randiztam, ilyet szoktam, csak nem munkaidőben. Mindezt azért mondom, mert a szokatlanságok sorába tulajdonképpen a Sierra Coffee Shop is passzol. A név és a kirakatban a kávés zsák alapján ugrottam be, úgyis írt a randi másik résztvevője, hogy késik – Berlinből, de én egyébként is késős vagyok, kicsit lehet késni másnak is. Viszont így lett egy kis extra időm, bár ahogy magamat ismerem, bementem volna amúgy is, és írok egy sms-t valami kamu kifogással, feltartanak a kollégák, megette a kutya a bérletem, baleset miatt nem jön a busz. Most még kamuzni sem kellett, hurrá.

Bementem. Ha tudom, hogy a Dallmayr, nem megyek be. Tök jó, hogy nem tudtam, mert lemaradok a város legkedvesebb vendéglátós fogadtatásáról.

Mikor megláttam a Dallmayrt, mondtam, hogy tiriri, nem kérek, köszönöm, csak benéztem, majd legközelebb, már fordultam is kifelé, miközben valahogy elköptem, hogy ezt a kávét én nem iszom meg, egyébként nagyon kedves ez a hely, tényleg, csak hát azt hittem, valami izgalmasabb kávét tartanak, a zsákok az ablakban… (Egyébként a zsák sem biztosítéka a minőségnek, de ha valaki maga pörköl, az egy presszónyi kóstolást megér.)

A legszélesebb mosolyú tulajdonos ettől csak még lelkesebb lett, ő meghív, kóstoljam meg, ez nagyon finom kávé, ő keveri, lécciléccilécci. Készített nekem egy presszót, ami olyan volt (keserű, aromátlan), amilyenre számítottam, és nem a kedves emberen múlott, volt neki cremája, rövid is volt, a gép is tisztának tűnt, ez a kávé ilyen. Mondtam neki is, nem haragudott, csak ahhoz ragaszkodott, hogy neki ízlik, ez nyilván szíve joga. Elmesélte, hogy Londonban dolgozott korábban egy kis saját kávézóban, oda Etiópiából hozatott kávét, amit ők pörköltek. Itt ezt veszi, és hogy valami ráhatása legyen a dologra, összekever kétfélét, gondolom, a presszónak meg a tejesnek valót, nyilván a Dallmayren az isten se segít, így a keverés sem. A helyen viszont, a Dallmayr ellenére, 180 fokot fordít a tulajdonos, aki még az én finnyogásomat is jól vette. Mivel ezen a környéken kimondottan nagyon jó kávézó nincs úgy sem, a kiszolgálás miatt én ide megyek legközelebb is. Kávétúlélős módszerem a presszóba tejszín, ledönt, rá süti vagy sör, esetleg egy csülökpörkölt.