Augusztus végén mentem Bilbaóba, konferenciából fejlesztett nyaralásra, fele ez, fele az, szakmából adódó kényeztetés. Barcelona után, ahol azért nem kell felhagynunk minden reménnyel, nem voltak magas elvárásaim a kávés szcénával szemben. A twitter én ugyan nem tudom, hogy működik, azon kívül, hogy politikusok szoktak ott vállalhatatlan dolgokat írni (lehet ennek a twitternek valami furcsa pszichológiai hatása), de EE Várady Tibi előzékenyen még ott is megfuttatta, ha jól értem, érdeklődött. Valami jó kis bilbaói újhullámos után. Ám sejtésem beigazolódott. Illetve lehet, hogy van valahol a világon egy kis szeglet, ahol virul a baszk underground kávés újhullám, csak nem tudjuk a titkos jelszót. Amíg ez kiderül, úgy veszem, hogy nincs. Bilbao és a baszk gasztronómia izgalmasnak izgalmas, csak másképp.

Tehát a másképpre készültem, minimálprogram: Mokka Elettrica, Mini Mill, egy fél csomag Lumen Peti féle Yirga, Keep Cup. Majdnem vittem aeropresst is, de végül egy pár váltócipő és még egy fellépős ruha győzedelmeskedett. Ezeknek hasznát is vettem, mert egyrészt melegebb volt sokkal, mint amire számítottam, másrészt, ha az ember egész nap mászkál, minden új felületért rohadt hálás a talpa. Amivel viszont nem számoltam, az az volt, hogy szegény Mokka Elettrica darabokban kerül elő a bőröndből. Az átszálláskor gonosz kis trollok valami ádáz módon, őrjöngve dobálhatták a csomagom. Szerencsére elég részeg voltam a kicsomagolás / szembesülés pillanatában, így nem készültem ki annyira, amennyire engem ismerve gondolná az ember, hogy ettől kikészülök. (Kérjük kedves olvasóinkat, nagyon ne essenek kétségbe: az eszköz javítható, de egyelőre nagyon szegény szegény.)

Másnap reggel vizes hajjal rohantam le az utcánkba, hogy legalább valamilyen kávét szerezzek. A dolgok napos oldalát nézve, és onnan át is fogalmazva: nem volt választásom, mint elmerülni a helyi kávéviszonyok tanulmányozásában. (Ezt különösen megszépítette, hogy nem tudok se spanyolul, se baszkul, amiről sokszor kellett elmondanom, hogy csak annyiban hasonlít a magyarra, hogy más nyelvre egyáltalán egyik se.) Szóval ténferegtem ott elszánt tekintettel és vizes hajjal papucsban (lehet, hogy pizsamában is), de nem sokáig, mert a sarkon volt életmentő nappal kocsma – éjjel kocsma hely, volt hozzá roppant lokális bácsi is, néni is. A tortilla 1 euró, a kiszolgálás utánozhatatlan. Kézzel-lábbal intézkedtünk, én még bedobtam a francia alapján felszedett olaszt, úgyhogy a bácsi lassan megértette, hogy reggel tejes kávé, nap közben café solo. Mondta is, hogy azért van ez, mert német vagyok. Bilbao nagyon szép város, mondtam én. Nagy nehezen meggyőztem, hogy ettől cukrot nem kérek, még akkor se, ha én vagyok Brünhilde egyenes ági leszármazottja. Fura egy kávé volt, valamiért volt egy krémes íze, mintha tejszínt tettek volna bele, vagy tejport, a maga módján abszurdan finom, például azért, mert nem kellett negyed órát battyogni a belvárosig érte. A kedvenc kávézóm Bilbaóban, a bácsival, a nénivel, és a hétköznap ott reggeliző szemetesügyosztállyal, akik már mind tudják, hogy német vagyok. (Kb. a Luzarra Kalea és a San Pedro Plaza sarkán van, Union Bar a neve, de nem mondom, hogy ha fél napotok van Bilbaóban, ide menjetek. A Guggenheim büféjében pl. adnak Illy-t.)

További említést érdemel, hogy a városban egy helyen ittam decens, állatsötét presszót, aminek mégis volt valami gyümölcsös íze is, erre nem számítottam, úgy vettem magamhoz, mintha valamelyik barista legenda (nem tudtam választani, kit írjak ide) személyesen nekem készített világbajnok eszpresszója lett volna. Nem fotóztam, már megint nem, de szerintem láttatok már ilyet. Gran Café, a Mazzerado Aldapán, és normál esetben nem kerülne fel a blogra, viszont valamivel csak elő kellett állnom.

Ez kompenzált a kávéért:

Meg kicsit arrébb ez:

Ha itt iszod, azért az majdnem finom:

Ha már kompenzáció, ilyeneket mondanék, hogy pinxos. És Rioja bor. Néha ebéd után azt ittam kávé helyett. Borhoz, kajához még annyira se értek, mint a kávéhoz, szervezetembe bevinni szeretem, és ehhez miden feltétel adott volt. Valamint teszteltem a helyi (értsd spanyol, ami nem piszí, vagy de, vagy mi) specialitásnak számító cortadót, ami egyébként az egyik kedvenc kávéformám. Kb. 1 presszó – 2 tej arány. Itt simán csak kéri és kapja az ember, nem néz rá a pincér úgy, mint egy ufóra, illetve nem kérdezi meg, hogy az mármégis milyen ízű sziruppal készül, és őszinte döbbenettel az arcán azt se mondja, hogy az nincs. Értitek, hogy nincs? Mi nincs? Szóval, itt simaliba, mondod, kapod. Az arányokkal elképesztően nagyvonalúak, hol macchiato szerű, hol már inkább cappuccino, és a nem forró tej kérésekor láttam a pultos szemében: akkora gyík vagyok, hogy még egy jó nyelvleégetős cortado se fér bele. De még ezt a tekintetet is úgy vetik, hogy az kedves. A kiszolgálás mindig és mindenhol kedves, ebből a szempontból már megvan az újhullám, elég rég, amúgy, arrafelé.